Idén először Sepsiszentgyörgyön a Szent György-napok forgatagában felhúztuk a Keskeny Út sátrát is. (Köszönet az EMI-sek segítségéért!) Egy hosszú hétvégén át vártuk a látogatókat reggeli áhítattal, láthatatlan színházzal, gitárszóval, dalolással, játékkal.

A péntek még nekünk is a ráhangolódás napja volt. Ráhangolódás a városra, a sokadalomra és egymásra. Szinte érezhető volt a levegőben cikázó sok-sok gondolat. Mindenki tervezget, mit kell venni, hogyan kell kínálni, mi meg telve voltunk aggodalommal, Vinczi Botond áhítatán fel is tettük együtt a kérdést: hogy tudjuk Isten felé terelni, a mi sátrunkba csalogatni ezeket az embereket? Kicsit úgy éreztük magunkat, mint a farkasok közé küldött bárányok – ahogy Ruszka Sanyi idézte a szombati áhítaton az Igét, de rá kellett jönnünk, hogy egyrészt nem is ez a cél. A fontos, hogy lássák: mi, Istent hívő, kereső és követni próbáló, magunkban a farkast legyőzni igyekvő fiatalok, ott vagyunk, vagyis létezünk. Másrészt pedig nem tőlünk függ, hogy hányan térnek be hozzánk. Igen, számít, hogy ott van-e a programunk minden újságban, a mi plakátjaink csüngnek-e minden villanyoszlopon, a mi szórólapjainkat szorongatja-e minden kéz, meg tudunk-e, meg merünk-e szólítani egy-egy bámészkodót, sörözgetőt, sétálgatót, üldögélőt, de a mi hangunk nem elég: Istennek kell megszólítani őket. És nekünk is elsősorban Rá kell figyelnünk, nem a toborzásra.

Ő határozza meg az időket is. Meglehet (megtörtént!), hogy egyik nap minden erőfeszítésünk ellenére sem kíváncsiskodik senki, másnap pedig hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy levegőt venni is alig van időnk. Boldog rohanás!

Ami ennyire népszerű volt: a láthatatlan színház. Mindkét darab mélyen hatott. A Csatold le az órád, nincs idő című szándékunk szerint arra ébresztette rá főhősét (az érettségiző fiút, a hosszan szépítkező lányt, az önkénteskedő testvért, a vacsorát tervezgető anyukát és a többieket), hogy ide-oda szaladgálunk, ezt kell tennünk, azt kell tennünk, nem is tudjuk, mihez fogjunk, pedig mindennek megvan a maga ideje. „Ha napjában csak egyszer kicsit elcsendesednél…” Határidőnaplónkba is minden igazán fontos dátumot bevésünk, de arra nem gondolunk, hogy Jézus is találkozni akar velünk. Márpedig ha Ő szólít, nekünk azonnal indulnunk kell, otthagyva mindent, bármit, mint Péter, András, Jakab és János.

A vasárnapi láthatatlan színház témája kapcsolódott keskenyutasunk, Fodor Enikő aznapi áhítatához: címe Érezd a küldetést! Istennek mindannyiunkkal pontos terve van, de mi gyakran letérünk a kijelölt útról, mert hagyományokat követünk, embereket utánzunk, jeleket értünk félre, magunk sem tudjuk, mit akarunk. Nem tudjuk, mit akar velünk Isten. Pedig például meg is kérdezhetnénk: ilyen egyszerű ez. „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” – mondhatnánk mi is Sámuellel. De milyen nehéz meghallani, mikor az Úr nevünkön szólít, visszahív az igazi helyünkre; milyen nehéz engedelmeskedni, az Övé lenni, elfogadni az áldást és a próbatételt is. Nehéz? Jézus azt mondja: „az én igám boldogító, és az én terhem könnyű” (Mt 11,30) Ez pedig így is van.

Boldogok vagyunk, hogy ott lehettünk, ahová az Úr elküldött, boldogok, hogy próbára tett minket, és boldogok, mert meg is áldotta a munkánkat. „Ez jó mulatság, férfimunka volt!”- mondhatnánk mi, a csapatot képviselő-alkotó lányok. Az olvasó pedig megkérdezhetné: hát egyáltalán, egy pillanatig sem éreztük, hogy nem is olyan könnyű? Dehogynem, az Úr viszont mégis azzá tette.  

                                                                                              zsigmond júlia

Vissza